A háború nem egyéb, mint a politika folytatása más eszközökkel - mondta még régen Klausewitz. Ezt azóta is temérdekszer idézték, ha a politikai tárgyalások - néha azok sem előzték meg a háborút - sikertelenek voltak. A puskaporos Balkánon, illetve annak a peremvidékén is sajnos többször bizonyították a porosz gondolkodó igazát. A háborúnak azonban nem feltétlenül kell  halottakat, sebesülteket jelentenie, sokszor gondolati síkon zajlik.

A legújabb háború immár másfél évtizede véget ért, de a fejekben nem született béke. Ennek egyik bizonyítéka a szerbiai kézilabda Európa-bajnokságon történt incidens is. Az egymás elleni elfojtott vad indulatok elemi erővel törtek felszínre a stadionban és utána az utcán is. Ezúttal azonban „civilek” voltak az áldozatok, vagyis nem a kemény szurkolói mag tagjai szenvedték el a maszkos fiatalok támadásait, hanem egyszerű sportrajongók, akik átruccantak egy mérkőzés erejéig Újvidékre, Versecre vagy épp Belgrádba. Az újságírók és a játékosok szerint maga a szervezés kitűnő volt, egyedül a rendőrségi biztosítás volt csapnivaló, aminek a „végeredményei” be is járták a világsajót.

Persze a „válasz” is hamar megérkezett, Vukováron és Dubrovnikban is szerb érdekeltségek lettek a horvát revans szenvedő alanyai. A politikum természetesen mindkét oldalon elítéli a történteket, és egyelőre tehetetlennek bizonyul a fiatalok szélsőséges, soviniszta viselkedésével szemben. „A történelemből tanulni kell(ene)” sarkigazságra régiónkban nagyon sokszor fittyet hánynak, az elkövetők nem az okulásra, hanem az erőszak tovább éltetésére használják ki a nemzeti ellentéteket.

A „harmadik félidő” mellett ne feledkezzünk meg magáról a kézilabdáról sem, ahol mind a horvát, mind  a szerb csapat (a magyar ezúttal kevésbé) kitűnő teljesítményt nyújtott. A telt házas szerb-horvát összecsapás szurkolói pokla túl kemény diónak bizonyult a horvát válogatott számára, de a harmadik hely is dicséretre méltó egy ennyire idegen (ellenséges) pályán.
Csak reménykedhetünk, hogy a két nép nemzeti válogatottjai a jövőben ritkábban lesznek kénytelenek egymás ellen küzdeni valamelyik tömegsportban, de ahogy elnézi az ember, ezek a „szurkolók”, ha a két országnak volna gyeplabda-válogatottja,  még ott is képesek lennének hasonló indulatokat kicsiholni magukból. A történelem folyamán mindig okot - a legtöbbször ürügyet - kellett találni a háborúkhoz; ebben a furcsa, szóban forgó  „háborúban” mintha az okok keresésével nem bajlódnának. Itt elég a másik puszta léte is egyesek számára. Gyógyírt egyelőre ne is keressünk erre a „betegségre”, mert nem létezik. Az iskolai és az otthoni nevelés fontosságát nem érdemes emlegetni e problematika kapcsán. Ugyanis  itt sokkal mélyebben gyökerező sérelmekről, történelmi traumákról van szó.