Hetven éve annak, hogy a magyar csapatok a Délvidék visszacsatolásakor háborús bűnöket követtek el, főleg a vajdasági zsidósággal és a szerbséggel szemben.

A mai napig nincs megnyugtatóan tisztázva, hogy pontosan hány ember is esett áldozatául az újvidéki raziának. A magyar vérengzést azonban hatványozott bosszú követte Tito partizánjai részéről. Ennek a targikus történelmi adok-kapoknak a kutatását próbálta a két állam történészekből álló bizottságokra bízni, mintegy kivonva a problémát a politika területéről. Ez azonban nem igazán sikerül.

A kerek évfordulóra való újvidéki emlékezésre ezúttal nem a szerb-magyar konfliktus árnyéka vetődött, hanem a szerb pravoszláv egyház és az újvidéki önkormányzat vitája. Mindkettő magának kívánta a főszerepet a megemlékezésen, és úgy tűnik, hogy ebből a politikai vitából a pravoszláv egyház került ki győztesen.

A megemlékezésről nem hinyozhatott a mindenhez nagyon értő „nácivadász” Efraim Zuroff, aki legutóbb a magyar igazságszolgáltatást kritizálta, nem válogatva meg a szavait, mert az felmentett egy volt délvidéki rendőrparancsnokot. Ennek a véleményének az újvidéki megemlékezésen is hangot adott, mivel szerinte a független magyar bíróság politikai döntést hozott. Efraim úr szavait azóta több neves történész is megcáfolta, de ez nem volt elég számára. Hiszen hogyan is nézne az ki, ha kiderülne, hogy az ismert, magát nácivadásznak mondó úr újra árnyékra vetődött.

Így járt nemrég Horvátország kapcsán is, amikor felszólította a horvát hatóságokat, hogy ítéljék el az usztasa vezér, Ante Pavelic emlékére tartott szentmisét. Pavelic gaztettei persze elítélendők, és maga a szentmise megtartása is kritika tárgya lehet, de ha tisztán a jog talaján állunk, nehéz lett volna betiltani az amúgy maroknyi embert odavonzó összejövetelt. A horvát jogállam tegye a dolgát, ha törvénysértés történt, de semmiképpen nem engedhető meg, hogy Zuroff úr sokadszorra beleavatkozik szuverén országok belügyeibe.

Mi, magyarok jól tudjuk Zuroff úr nélkül is, hogy mi is a bűn, és képesek vagyunk szembenézni törénelmünkkel, mint azt tette az újvidéki megmlékezésen Egeresi Sándor,  a tartományi képviselőház elnöke is. Nincs szükségünk olyan ügyeletes megmondóemberekre, mint  a szóban forgó úr, aki a kommunizmus bűneivel kapcsolatos megemlékezéseken nem szokott megjelenni.

Ha következetes volna, akkor ott lenne a csúrogi vagy a zsablyai megemlékezéseken is, ahol az áldozatok száma többszöröse az újvidékinek.
Már csak abban bízhatunk, hogy az említett történészbizottság megnyugtatóan és részletesen feltárja mind a magyarok, mind a szerbek háborús bűneit, és a két ország polgárai nem a politikusoktól és a fogadatlan prókátoroktól értesülnek az „igazságról”. Mert a történelmi tények makacs dolgok.