Tizenöt éve immár annak, hogy megkezdődött a békés reintegráció Horvát-Baranyában és a többi Duna menti területen, amelyek szerb (jugoszláv) megszállás alatt voltak több mint fél évtizedig. Akik megélték, azoknak az emlékeiben bizonyosan elevenen élnek azok a pillanatok, amikor pár óra alatt el kellett hagyniuk otthonukat, szülőföldjüket. Persze a legtöbben nem tudhattuk, mennyi időre is szól a döntésünk, de nem szerettük volna, ha a második Jugoszlávia államszerkeztének az összeomlása maga alá temetne bennünket. Akik itthon maradtak, azok kénytelenek voltak megélni mindazt, ami egy háborús megszállással jár. Kényszermunkát, kényszersorozást, megfélemlítést, fizikai erőszakot, és a legkegyetlenebbet is: emberi életek kioltását.

Valahol a lelke mélyén mindenki érezte, hogy a háború egyszer úgy fog véget érni - hogy mikor, azt senki sem tudta -, hogy a megszállt területekre vissza fog térni a horvát közigazgatás, és a „nagyszerb” állam továbbra is csak álom marad. Ezt az álmot a horvát hadsereg már 1995-ben is szerte tudta volna foszlatni,ha katonai erejét nézzük, de a nemzetközi közösség a békés átmenetet preferálta. Így Vukovár és Baranya is békés úton került vissza Horvátországhoz.

Amikor már a megszállók számára nyilvánvalóvá vált, hogy ezeken a vidékeken megvannak számlálva a „Krajina” napjai, még intenzívebbé vált a rablás.
A kéksisakosok szeme láttára vitték át Szerbiába nemcsak az ipari és mezőgazdasági üzemek összes mozdítható értékét, hanem a magánházakból még az ajtófélfát és a cserepeket is leszedték sokszor, és átszállították a hídon. A békefenntartók kértek ugyan tulajdonosi igazolást, és a rablók ezt rendre be is mutatták. Mindezek ellenére is még mindig a békés reintegráció tűnt a legjobb megoldásnak.

A hazatérési folyamattal kapcsolatban visszatérőknek is itthon maradottaknak is vannak személyes élményei. Sokan bizonyosan emlékeznek az eszék-mohácsi buszjáratra, amikor a járművet békefenntartók kísérték (szafaripark-élémény), és csak bizonyos helyeken szállhattak ki az utasok. Vagy a Csingi-lingi-csárdánál felállított ellenőrzőpont, ahol vékonydongájú pakisztáni katonák engedtek át bennünket. Se szeri, se száma a furcsa, sokszor  valószínűtlennek tűnő emlékeknek.

Egy pélmonostori társaság tagjai a békés reintegráció óta minden évben egy étteremben találkoznak, hogy megemlékezzenek a hazatérés és a visszailleszkedés körülményeiről, az ezeket megelőző évek nehézségeiről.  A horvátországi tömbmagyarság is megszenvedte azt az egyáltalán nem rövid időszakot, de ahogy múlnak az évek, a rossz emlékek mind kevesebb keserűséget, fájdalmat okoznak.