„Ha egy gyerek elé egy csomó játékot teszünk, különféle játékokat, végül is egy mellett fog megmaradni, és az államnak az lenne a kötelessége, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amelyek közt ez a játék végleg megmarad a gyereknek. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a boldogság és a hosszú élet titka. Hogy mindenki úgy éljen, hogy csak azt csinálja, amit szeret, a bölcsőtől a sírig.”

(Gabriel Garcia Márquez)

Márquez idilli képet fest arról, hogy hogyan kellene egy társadalomnak működnie. Gondoljunk csak bele. Vajon a lakosság hány százaléka végez olyan munkát, amelyet szeret, amely a szakmája, kellemes környezetben, jó csapatban, mindezt úgy, hogy kényelmesen meg is él belőle. Ismétlem: kényelmesen él belőle, nem csak rezsit fizet, eszik és autót tankol. Mellette megengedhet magának évente nyaralást, van félretett pénze, és időnként szórakozni is eljár. Ehhez képest nézzünk körül, vagy egyszerűen csak a tükörbe.

Hogy változnak az idők! Amikor még általános iskolába jártam, az a „legenda” terjengett, hogy azok, akik egyetemet, főiskolát végeznek, emellett pedig idegen nyelveket beszélnek, szinte biztosan jó munkahelyet kapnak, magas fizetéssel. Napjainkban pedig az egyetemi végzettség szinte elvárás a takarítói állásnál vagy a McDonald’sban. Miért van ez így? Mert mindenki egyetemre iratkozott, özönlöttek ki a diplomások, akik éveket gürcöltek a papírért, amely időközben elveszítette az értékét. Nem egy (több)diplomás ismerősöm munkanélküli vagy éppen három hónapos gyorstalpaló tanfolyamot végez, hogy legyen szakmája, amiből meg tudjon élni. Közben „Állam bácsi” vakargatja a fejét, csökkenti a felsőoktatási intézménybe felvehető hallgatók számát, és ösztöndíjjal próbálja meg ösztönözni azokat, akik szakmunkásképzőbe iratkoznak.

Most ott tartunk, hogy papír ide, diploma oda, munka csak akkor lesz, ha széles és fajsúlyos az ismeretségi körünk, nyomatékosítás végett pedig jó, ha vastag a pénztárcánk. De ami a legszörnyűbb, hogy ennek ellenére sem válogathatunk a munkahelyek között, ez is csak arra elég, hogy egyáltalán állásunk legyen.

Summa summarum, míg Marquez az államnak tanácsolja azt, hogy milyen feltételeket kellene teremteni a szegény munkavállalók számára, addig én azokhoz fordulok, akik abban a mérhetetlenül szerencsés helyzetben vannak, hogy szeretik a munkájukat, amiből jól is élnek. Tessék ezt megbecsülni, ugyanis itt, Közép-Kelet-Európában ez olyan ritka, mint a fehér holló. Hogy az unió kiáll-e majd a kisember mellett, egyelőre nem tudni. Addig azonban csak reménykedhetünk, hogy eljön az az idő, amikor majd a jólétért dolgozunk, nem a levegővételért.