„Ha az embernek gyereke van, hát még ha egyetlen, először is úgy igyekszik nevelni, hogy tökéletes biztonságban érezze az otthonát. Ezután következik, amikor az ember arra tanítja, hogy ebben a nagyon bonyolult világban is megtalálja a biztonságát. De nem úgy, hogy az ember mindentől óvja, és megtiltja neki, hogy kilépjen a világba. Hanem azzal, hogy hagyja, hadd menjen bátran, tanuljon megállni a saját lábán abban a tudatban, hogy ott van mögötte az otthon biztonsága, ahová mindig visszavonulhat, ha úgy adódik.!“

(Eric Knight)

A szeretetünkkel biztonságérzetet adunk nekik, de ez nem jogosíthatja föl őket arra, hogy azt tegyenek, amit akarnak. Hagynunk kell, hogy gyermekünk felismerje, ha hibát követ el, de vállalja tetteinek következményeit is.

Szülőként a legnagyobb részben mi vagyunk felelősek gyermekeink viselkedéséért, tetteiért, még ha ezt nehezen is valljuk be. Szülőnek lenni már csak ezért  sem könnyű dolog, mert ezt sehol sem tanítják, de nap mint nap „vizsgáznunk” kell belőle.

Szülőként arra vágyunk, hogy gyermekünk önálló, tisztelettudó és felelősségteljes felnőtté cseperedjen. Mielőtt megszületnek, már van elképzelésünk arról, hogy miként is fogjuk  nevelni őket.

Fogadkozunk, hogy „én ezt meg azt sem fogom megengedni neki”, aztán a körülmények úgy hozzák, hogy mégis azt teszem, amit nem akartam, nem úgy terveztem. Vannak időszakok, amikor az ember tanácstalan, mert nem tudja megoldani a gyerekével kapcsolatos problémákat, aztán némi gyötrődés után mégis meglépi azt, amit a legjobbnak tart.  A legtöbben folyamatosan a jó nevelés titkát keressük, közben arról megfeledkezünk,  hogy szülők lettünk, teljesen  új tulajdonságokat hozott ki belőlünk, amelyeket meg kell  tanulnunk kezelni.

Senki sem születik tökéletes szülőnek, hibázni pedig természetes dolog. Mint mindenben, ebben is egyfajta arany középútra kell törekednünk.

A legtöbben napi pár órában próbálunk meg nevelni, abból fakadó lelkiismeret-furdalásunkat pedig, hogy keveset lehetünk velük, úgy próbáljuk meg enyhíteni, hogy minden kívánságukat teljesítjük, és mindenféle haszontalan dolgokkal árasztjuk el őket. Aztán amikor úgy adódik, hogy nem tudjuk a hőn áhított dolgot megvenni, a gyerek azt mondja szemrehányóan, hogy persze, mert már nem is szeretsz. Ezért ne pénzért megvásárolható tárgyakkal, hanem tetteinkkel, a vele való foglalkozással mutassuk ki szeretetünket. És vegyük figyelembe gyerekünk személyiségét is, hogy megtalálhassuk azt az utat, amelyen ő is és mi is boldogok lehetünk. Figyeljük és formáljuk önmagunkat is, ne csak gyerekünket.