Ilyenkor, karácsony táján sok mindenen elgondolkodunk. Eszünkbe jutnak múltbéli karácsonyok, megpróbáljuk elképzelni a jövő karácsonyait, ugyanakkor a  jelen karácsonyai foglalkoztatnak bennünket. Felidézzük a múltat, megéljük a jelent, és rettegünk a jövőtől, mert nem tudjuk, mit hoz számunkra. Félünk a munkanélküliségtől, a betegségtől, az öregedéstől, attól, hogy gyermekeinket nem tudjuk hitben és szeretetben felnevelni. Ilyenkor sokkal többet fohászkodunk a csodáért, a csodáért, ami majd mindent megváltoztat. Egy erdélyi újságíró ismerősömtől hallottam, aki református lelkész is, hogy sok ember csak akkor kezd el templomba járni, amikor elmúlik 35 éves. Az emberélet útjának felénél járva jönnek rá sokan, hogy nem tudnak csodát tenni, addigra tűnik el az a határtalan önbizalom, amely ifjúkorában hajtja az embert, amikor még azt hiszi, meg tudja váltani a világot. Müller Péter író megpróbálta megfogalmazni, milyen kapcsolat van a vallás és a  csoda között:
 

„A vallás elválaszthatatlan a csodától.
És itt nemcsak a csodás tettekről és legendás eseményekről van szó, hanem az imádságról is.
Imájában az ember azt kéri az Istentől, hogy tegyen csodát.
Csoda alatt azt érti, hogy lépjen át az Úr a kérlelhetetlen törvényeken, és változtassa át a nehéz valóságot. Könnyítsen a súlyos életterheken, lágyítson a fájdalmon, segítsen gondolatai, reményei és vágyai megvalósulásában.
Keresztény szóval az imádság kegyelmet kér törvény helyett.
A kegyelem pedig – ebben a kőkemény törvényvilágban – csoda.”