Gondolatmorzsák

„A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben.”    
(Abraham Lincoln)

Mindenki emlékszik még arra, hogy gyerekfejjel arról ábrándozott, milyen is lehet a felnőttek életét élni. Élveztük ugyan a játék örömét, barátságokat kötöttünk, felfedeztük  a minket körülvevő világot, de már alig vártuk, hogy betöltsük 18. életévünket, hogy végre nagykorúak legyünk. Akkor annyit érzékeltünk a felnőttek világából, hogy őket nem korlátozzák mindenféle szabályok, tiltások. Hogy szabadon tehetnek azt, amit szeretnének, mindent, amit egy gyereknek nem szabad. Azt gondoltuk, hogy sokkal jobb lesz, ha magunk hozhatjuk meg az életünkre vonatkozó döntéseket, és ez a szabadság végül elhozza számunkra a boldogságot. Közben pedig szép lassan tényleg felnőttünk, és az ölünkbe pottyant a vágyott szabadság. A szabadság, amely nem jár egyedül, hanem “csomagban”, így sok minden mást is kaptunk vele, amit talán nem is kívántunk annyira. A döntéshozatalban magunkra maradtunk, ezzel együtt pedig a felelősség és a baklövések is részesei lettek mindennapjainknak. Rájöttünk, hogy utoljára kisiskolásként tekinthettünk felhőtlenül a szórakozásra. A világ pedig nem is annyira csodákkal van tele, mint zsákbamacskák garmadájával, és azt is megtanultuk, hogy a felnőttek nem tudnak   a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” recept szerint élni.
Aztán megfordul a kocka, és elkezdünk visszavágyni a gyermekkorba. A önfeledt időtöltésre a pajtásokkal, a titkos búvóhelyekre, az együtt töltött ünnepekre, a születésnapi zsúrokra, a kirándulásokra. Az évek azonban egyre gyorsabban repülnek, és egyúttal egyre gyorsabban is felejtünk. Szerencsére a múló időnek van egy olyan jó tulajdonsága, hogy a rossz emlékek halványodnak, a szépeket viszont megőrzik agytekervényeink. Ezért is van az, hogy sok év eltelte után is a gyermek- és ifjúkorba vágyunk vissza, ahol még a játéké, a szórakozásé volt a főszerep, amikor naivan azt hittük, a világ jó és az emberek is azok. Féltve őrizzük az illékony emlékfoszlányokat, és valóban, a végén már csak ezek fognak számítani. Nem az, hogy milyen házban élünk, milyen munkahelyeken dolgoztunk, vagy hogy mennyi lesz a nyugdíjunk. A végén ezek az emlékek lesznek a legfontosabbak, amelyek összességében meghatározták azt, hogy kikké, milyenekké is lettünk.